Coming Out: Mentális betegség

Insta: metalcastiel666

[hyperrandom]

"Time doesn't heal anything,
It just teaches you how to live with the pain."

[homie]

Most találtam rá erre a videóra és már az elején nagyon magamra ismertem ebben. Igaz, elég fiatal vagyok és most élem meg úgy igazán ezeket a dolgokat amikről te múltbéli emlékekként tekintesz. Nehéz, de egy részről viszont jól esik, hogy nem vagyok/vagyunk egyedül és sokan ugyanebben a cipőben járunk. Visszatérő vendége leszek ennek a videónak, csak hogy emlékezzek. Emlékezzek, hogy nem kell megálljak és meg kell tanulnom ezzel együtt élni, az emberekkel és a világgal körülöttem együtt élni. Köszönöm Castiel!

[NoneeStarseed]

EMPATH és HSP (higly sensitive person). És ezekre nagyon sok dolog rá tud épülni. Tudom és borzasztó. Ez vegytiszta iszonyat minden nap.

[seismolog]

Egy cimborám a szorongásra annyit mondott, hogy a parám a barátom: A parátom..

[ervinlengyel]

Hasonló problémával küzdök én is, rokonaimmal szemben is szorongok, távolságtartó vagyok mindenkivel. Ebben az a legszarabb hogy rohadt nehéz és kellemetlen ismerkedni.
Okát azt én sem tudom mi lehet, sose volt semmilyen traumatikus élményem se ovódában sem iskolában nem zaklattak, csak szimplán rohadtul zárkózott vagyok szemtől szemben.

[nyoooooo]

Ha a bolt előtt túl sok bicikli van, inkább passzolom általában.

[Moon-dkbd]

Mindenben igazad van Casti! Én is pont ugyanilyen vagyok, sok-sok türelmet és kitartást Neked!!!
Örülök hogy te is így látod ezt a nyomorodott világot🙏🙏🙏

[tomibmw]

Az én életem is hasonló irányt vett. Kis kölök koromban a vörös hajam miatt csúfoltak, kilógtam a sorból, ezt tetézte hogy nem voltam túl beszédes, visszahúzódó alkat voltam inkább. Az anyám állandóan megkérdezte hogy élek e még olyan csendes voltam, amikor játszottam. Késöbb azért csúfoltak mert kövér vagyok, ja és ott volt a hajszínem is, egyre jobban utáltam az embereket. Nem volt se barát se életkedv, féltem iskolába menni. Késöbb a középiskolában úgy gondoltam minden jobb lesz. Rókának, vörinek, gyufafejnek csúfoltak. Életem egyik legroszabb időszaka volt gyakran azért lógtam a suliból nehogy valaki belémkössön, azért mert vörös a hajam. Hazafelé a héven, vagy a buszon is lökdöstek belémkötöttek, kiröhögtek. Senkinek nem ártottam sosem. Most 22 éves vagyok dolgozom, edzek hogy ne legyek dagadt, de egy ember sincs akit a barátomnak nevezhetnék. A nők aztmondják dejóképű vagy de egyik sem mer elköteleződni a hosszú boldog élet mellet. A főnököm arra tanít hogyan lépjek át másokon hogy nekünk jobb legyen. Én is túlerzékeny vagyok, éjszakánként sírok azon hogy miért születtem egy ilyen retek világra és, miert vagyok ilyen, miért nem tudok leszarni mindent, és mindenkit? Miért szorul össze a szívem ha valaki gonosz a másikkal? Miért érzem magam szarul évekig ha valaki cserben hagy? Miért vagyunk ilyenek, miért lépünk át egymáson? Gyakran megfordult a fejemben az öngyilkosság is, nem tudom mi lesz. Hol depressziós vagyok hol meg csak lebegek a létezés és a semmi között. Kitartást kívánok neked Castiel!!

[tiborforgacs]

Hát igen ilyen a szorongás de amíg itt vagy velünk és itt vannak a jobbnál jobb témájú videók mi itt fogunk maradni sok embernek tanulságos ez a videó.
Köszönjük szépen neked.

[MetalCastiel]

Kövessél, ahol akarsz meg tudsz!

insta: metalcastiel666

[thatsmygirl]

Nem vagy egyedül!🌷Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. Érdekes volt. Volt, aminél magamra ismertem. Én ezt a féle stresszt a gyomromban úgy küzdöttem le, hogy sportolok. Endorfin, és ökölbe szorított kézzel neki vágok annak amit meg kell csinálnom. Fejben dől el minden. Ha nagyon nagy a gond, mond el Szefinek💜 kell valaki, akinek elmondod a gondjaidat. Vagy valami pszichológusnak

[adobevallas]

Annyira magamra ismertem a videó elején, amikor arról beszélsz, hogy mentális betegséggel születhettél. Jó családban nőttem fel, a szüleim nem veszekedtek, semmi ilyesmi nem volt otthon. Mégis én sem tudok visszaemlékezni, hogy a szorongások hol kezdődtek. Már egészen pici korom óta szorongtam és féltem. Hiába volt boldog gyermekkorom nem egy olyan eset jut eszembe mikor random emberek megkérdezték az utcán, hogy "bántanak otthon?" mert annyira szomorúan néztem ki mindig. Szerencsére sokat fejlődtem, azóta már dolgoztam egy múzeumban tárlatvezetőként, ahol 30-40 ember előtt kellett sokszor 2 órán keresztül beszélnem...és élveztem. Sosem hittem volna de imádtam. Viszont pl időnként nem tudok felszállni a helyijáratra. Van, hogy felszállok és egy-két megálló után kb menekülve kellett leszállnom ha nyílt az ajtó mert azt éreztem, hogy pánikrohamot kapok.

[turorudi]

Sajnos nagyon sok ember van ilyen helyzetben...leírom a saját tapasztalataim. Legelső emlékem a szorongásomró kb. 7 évesen: nagymamáméknál voltunk, és jöttek egy másik városból rokonok, vagy 6-an kb. csak annyira emlékszem, hogy kint vagyok az udvaron egyedül, kijön valaki, megpuszil, megpróbál behívni, elkezdek sírni, ennyi. Következő, általános 4.-es koromban, anyám leküld a piacra, ellenkezek, sírok, "nem megyek, nem akarok" valami ilyesmit hajtogatok, és sírok közben Volt egy alkalom, hogy 2 hétig nem mentem be az iskolába, és sétálgattak egész nap, mert egyszerűen NEM MERTEM(szintén általános 4.). Ehhez hasonló élményeim reggelig sorolhatnám(sajnos néha ez miatt verést is kaptam). Következő lényeges pont a középiskola volt, annyira csendes, zárkózott voltam, hogy kipécéztek, baszogattak durván, testi-szóbeli szinten, kaptam egy "köcsög Pityu" becenevet még a legelső évben. Mindamellett nem voltam a legalsó szinten a hierarchiában, sokszor buliztam velük, stb. mondjuk rá, hogy egy héten 1-2 nap volt a basztatás, talán azt is megkockáztatom, hogy szimpla gyerekek közti szopatás volt, talán még az egészséges határok közt. Viszont ez engem annyira megviselt, hogy utána, egymás után 3 munkahelyen "mondtam fel" mert egyszerűen, egy szép napon NEM MERTEM BEMENNI. Minden alkalommal kitaláltam valami hazugságot. Mindamellett egyre romlott a családdal a kapcsolatom. Aztán egy szép nap, akkora veszekedés tört ki, hogy bőgve elkezdtem mesélni, mit miért csináltam. Anyukám elmesélte, ő milyen traumákon esett át életében(az enyémek hozzá képest lófasz), és legalább a családi helyzet picit javult, hogy valamennyire megértettek(mellesleg mióta az eszemet tudom, számítógép függő vagyok). Nálam a javulást az hozta, hogy elmerültem a filozófia és a spiritualitás világában, követek pár filozófust/értelmiségit, és jelenleg megdöntöttem a rekordom, lejárt a próbaidőm a munkahelyemen, és egy nap csak ritkán jön a szorongás, de szinte minden nap van olyan helyzet mikor előjön, néha letudom küzdeni, néha nem. Lassan kezdem felépíteni az életem, de még sehol sem vagyok kb. de van remény, és bármilyen rossz helyzetre, pár óra múlva megtudom magamban cáfolni a dolgot, helyes választ tudok adni rá, MAGAMBAN és csak NÉHÁNY ÓRA Személy szerint magamat szociális fóbiával diagnosztizáltam.

[ametiszt]

Szia!
Annyira ismerős ez. Nekem diagnosztizált borderline személyiségzavarom van, de engem is inkább belülről pusztít már, ezért nem hiszik el. Azt gondolják, hogy csak annak lehet ez a mentális problémája, aki mindenkivel ordítozik, meg minden másnap bekerül a traumatológiára. Biztos vannak olyan esetek is, de nem mindenki ilyen... És attól még szenvedhet egyedül, keservesen.
Szóval általános, hogy a környezeted nem hisz neked, maguktól meg végképp nem veszik észre... Nem jó, de sajnos így szokott ez lenni.


Nagyon szépen kifejtetted.
Nem tudok sokat hozzátenni, ilyenkor nem is lehet, egyszerűen csak kívánom, hogy jobb legyen.

[imrepalagyi]

Érdekes, hogy a kommentek között rengetegen vagyunk, akik hasonlóan érezzük magunkat. Ha már ennyire összegyűjtöd így az embereket, valamelyest még lehet tudna segíteni mindenkin, ha kicsit "összehaverkodnának" az itteni emberek. Vagy max megosztaná pár ember, hogy neki mi volt, mit talált magának, ami megnyugtatja stb. Terápiás csoport a zinterneten.

[CyberSaint]

Teljesen megértelek, én is rá tudok görcsölni, szorongani bizonyos dolgokra. Gyerekkoromban idegi alapon még fulladtam is, ez elő szokott jönni mostanában is.
Az állatkínzással kapcsolatban meg én is hetekig tudok sírni egy-egy kutya vagy cica miatt. ( Ugye a Facebookon mindig felbukkannak ezek az esetek )

[Gorondus]

Szerintem nagy segítség lenne számodra, ha olyan emberekkel tudnál beszélgetni személyesen ezekről a dolgokról, akik hasonló helyzetben vannak, mint te, és esetleg már történt is valami javulás az életükben.

[Metallumm]

valóban nehéz emberfüggő téma ez. csodák nincsenek és egyedül kell megtennie az embernek a lépéseket a jobb helyzetért. ezek kis célok és beláthatóak is, tehát el kell hinni hogy a szorongás nem szabhat gátat ennek. legyen sikerélmény, és így tovább mehet a dolog.

[plusphoon]

19:30 Fhu, ezt nagyon eltaláltad "görcs"

[kopfersuzbergenisaberger]

En voltam orvosnál hasonló dolgokkal ..Magyarországon semmit nem ért.