⚠️ A Sas fölött. Elhagyott gyár bejárása, a riasztó megkerülésével ⛔📢

A volt nagyváradi cipőgyár hatalmas, elhagyott épületének bejárása. Az igazi főnyeremény az, ha feljutunk a tetőre. A város szívében vagyunk, és innen merőben szokatlan rálátás nyílik a város egyik emblematikus helyének számító Sas-passzázsra is, amit nem sokan láttak még ilyen szögből. 😲

Régóta szúrhatja a szemét mindenkinek Nagyváradon a város kellős közepén lévő, elhagyott gyárépületek csoportja. A Kossuth Lajos (Independenţei) utcán tornyosuló, egymáshoz ragasztott, többszintes üzemcsarnokokról van szó, amelyek lassan több évtizede állnak üresen. Az enyémet is szúrja rég – most pedig alkalom nyílt arra, hogy bejárjam az egyiket.

Azokról a volt gyárépületekről van szó, amelyek a Mihai Eminescu-szoborral, valamint a mellette épp most elkészült földalatti parkolóházzal szemben vannak, a Körös partján futó utcában. Ezen épületek mindegyike zárt: a főbejáratuk nyilván az, a belső udvaraikra vezető kapuk szintén, és ha a mögöttük lévő Zöldfa (Vasile Alecsandri) utcáról próbálkoznánk, ott szó szerint falakba ütközünk. Az említett, vadonatúj mélygarázs építésével is összefüggően azonban átmenetileg lehetőség nyílt bejutni. Ugyanis a parkolóházzal szemben átjárót építenek, ami a Kossuth utcát köti össze a mögötte lévő Zöldfa utcával. Mivel azonban épp e két utca között vannak az elhagyott gyárépületek, ezeknek az egyik közös udvarát kell átvágni ahhoz, hogy megépítsék az átvezető gyalogutat. A munka zajlik már néhány hete, a kisördög pedig ezt látva mocorog már bennem már néhány hete. Mi több, ma épp cipőt vásárolni indultam a Kossuth utcába, a néhány tömbbel távolabb lévő egyik üzletbe – végül nem messze a bolttól az egykori cipőgyárban kötöttem ki, mivel megláttam, hogy egy kitépett hátsó ajtón simán be lehet menni.

Az átjárót építő munkások a saját dolgukkal törődnek, nem figyelnek oda amikor először az udvarra, majd ott a hívogató, tárva-nyitva álló hátsó bejáraton át az egykori Crişul cipőgyár többszintes épületébe belépek. Igazi labirintus – ez adja ennek az elhagyott üzemnek a varázsát. Akár órákat is el lehet tölteni a teljes bejárásával, olyan nagy.

Érdekesség még, hogy bár minden oldalról falakkal, kapukkal elzárt ez az épület – számos más nagyváradi ingatlannal szemben, amelyek ugyancsak elhagyottak, de szabadon bejárhatóak, így szinte mindegyik ilyenben laknak hajléktalanok –, ide is beköltöztek és bejárnak valahogy rászoruló lakók. Az épületszárnyakban több szinten is találtam több belakott helyiséget is. Csak épp senki nem volt úgymond itthon. Ezek közül kettő látható a videóban is – bár az egyik csak kulcslyukon keresztül, mert az ott lakó még zárat is cseréltetett az egykori iroda ajtaján, hogy amikor távol van, biztonságban tudja a kevés holmiját és a fekhelyét.

Kétarcú ez az épületegyüttes. Több, összekötött tömbből áll, van egy csodálatosan rendetlen belső udvara is, ezen keresztül is át lehet jutni egyik szárnyból a másikba, de az emeleteken, lépcsőházakon át is. A bejárt részben volt a termelőegységek többsége, ezek mellett láthatunk a videón elhagyott irodákat, például az exportért felelőset, és a végén megtaláltam a minőségellenőrző részlegét is.
Az igazi főnyeremény ebben az épületrészben mégis az, ha feljutunk a tetőre. Ne feledjük: a város szívében vagyunk, úgyhogy sok irányba és messze elláthatunk. A panorámából a legérdekesebb talán az, hogy felülről látható a Fekete Sas-passzázs teteje, ahogy ott kígyózik, valamint az, hogy a tetőzet szintje fölött is van élet.

A videó elején is látható és hallható az egyik riasztó, amint éberen figyel. Ezt még könnyű kijátszani. Ám amikor a sikeres bejárás egy része után immár az utcafronti épületrészhez mennék, a belső udvaron át, a kíváncsiságtól elfelejtem a riasztót, és mint kiderül, több is van. Ekkor élesednek be, és pár tíz másodpercem van, mire felbődülnek a szirénáik, amelyek (mint később én is hallom, már kintről) kint, a városban is messzire hallhatóak. Amikor odakint, a főúton, a város központjában, annak is a szívében, a főtér és a polgármesteri hivatal mellett bőgni kezd a riasztó, én már villámgyorsan távozóban vagyok. A folyamatossá vált sípolás jelezte, hogy másodperceim maradat, amíg elkerülhetetlenül beindul a riasztás, így mire valóban felhangzik odakint a lárma, én már át is szeltem a belső udvart, visszafelé, már vissza is ugrottam az ablakon, be, az épületbe, már át is jutottam az utolsó tömbön, és épp kifelé sétálok, a készülő átjáróban, a munkások között. Akik ekkor már egy pillanatra mintha meglepődnének, de aztán átérzik, hogy nem az ő dolguk. Amikor az utcára kiérek, még mindig üvölt ott a riasztó. Mint ahogy akkor is, amikor néhány háztömbbel odébb betérek a kezdetben megcélzott cipőboltba. Meg még akkor is, amikor már rég a cipők között válogatok.